Fantasztikus kis regények

Kiméletlen helyzetben került nő és férfi együttléte ..........

                  Valahol idegen világban              2013, 01, 25     

 

       - Vahita vállára akasztja  bőrtarisznyáját  amiben   előzőleg  gon-

dosan  becsomagolta az egész sült  nyulat,  majd a  tábortűz  mellett a csörgedező forrás   hideg  vizével  megtölti  szintén  bőrből  készült kulacsát amit jobb vállára akaszt, a nyílvessző tartó táskáját, pedig az mellé.  Épp  az íját veszi kezébe, mikor az öreg varázsló megszólítja: -Vahita, kislányom! Nehogy  elfelejsd,  a  Nagyszellem  küldötyét  arról  fogod   felismerni,  hogy  az egész  testét  ismeretlen  állat  bőréből ké- szített ruhával takarja el, és fegyvere se fog lenni. Meg azon a nyelven  beszélni majd,  amit kislány korod óta tanítok veled.

-  Vahita bólint  egyet, jelezve a varázslónak, hogy mindet ért, és köz- ben  megigazítja   az  őzbőrből   készült   szoknyáját,  mely  két   olda-

lán  majd  az  övéig  fel  van vágva,  hogy  könnyebben  lépkedhessen,

majd  egy  mozdulattal  a széles derékövébe dugja a  gorombán kidol-

gozott baltája nyelét.

 -    Akkó  indulok!  Mondja  kellemes,  mély  hangján,  és sajnálkozva,

nézi a  tábortűzz  mellől   feltápászkodó  varázslót,  ki  egy  intéssel  a

Nagyszellem összes áldását szórja rá,  az útra  készülő Vahitára ki  a,

húszas éveit tapossa már, és  fiú gyerekként is nevelt  fel.    Mert  az ő

 asszonyát, a Nagyszellem  csak egy lány gyerekkel   áldotta  meg,  de, az a lány,  nem volt olyan ügyes mint az örökbe fogadott Vahita.  

  - Vagyis a fegyerforgatás és a  varázsló tudománya nem igen érde-

kelte. Csak egyetlen egy álma volt Trátinak, ha felnő, ő akkor törzsfő-

nök asszonya legyen. Így a varázsló a vőrőshajú Vahitára szenteli  az

idejét, és mind azt, amit egy varázsló tud, a  törzs egyetlen egy  vörös-

hajú lánya el is tanulta tőle, de  nem csak a varázslók  tudományányt, hanem még a fegyverforgatást is, ezért Vahita az ijjal  se  maradt   le,

mikor célba kellet lőni-e,  vagy épp,  egy vadkecskét kellet   leterítenie vacsorára.

- Tudod- szóllal meg rekedt hangján a varázsló. A kis réten keresd  a Nagyszellem küldötyét mert ő ma éjje  fog megérkezni.

Pontosan  akkó,  mikó  majd a  Nagyszellem  egyik szeme   megjelenik

csonka hold mellet a  csillagos égbolton. Tudod mutattam már a hely-et  a két átjáró között. Ott fog megjelenni a kis réten.

  - Vahita búcsút int a varázslónak, akiről tudja,   hogy nem fogja már

meglátni a holnap napkeltjét!  Meg sohasem fog találkozni a   több év-

tizede várt Nagyszellem küldöttjével, kinek  még   nyelvét is gyerekkor-  rában tanulta meg az apjától, ki szintén varázsló volt a nobordák  tőr- zsében.                                                                                        

  -Nem sokat búcsúzkodik. Sarkon fordul és az ijat lövésre készen tart- va belép a szomorú fűzfaerdőbe, ahol hamar egy állatoktól   kitaposott                                                                                                       

 ösvényre lép,  mely egészen a kanyargós folyóig vezeti majd el.        

                                                                                                          1

  - Az íjat állandóan lövésre tartja és a madarak dalolását figyeli, mert   így  tanulta   a varázslótol,  kit  úgy  tisztelt mintha saját  édesapja lett

 volna.

  :  Tudod  Vahita,  a  madarak  mindig elárulják,  ha  ellenség  van  a

közelben: - cseng a  varázsló  hangja  a fülében, mikor valami gyanús

hangot hall. Ilyenkor csak léptei lassulnak, majd óvatosan, a körülötte

egybekuszálódó  bokrokat  figyeli,  de   a méter   távolságra  álldogáló

vastag fűzfatörzseket se kerüli el gyanakvó tekintete.                               - Minél   beljebb  halad a sűrű erdőbe, egyre hangosabban hallatszód-nak  a  harkályok fakopogtatásai, mely mint   rövid  sorozatlövések ol-vad  a számtalan  sárgarigó  és  veréb csiripelésébe. Néha meg innen-onnan  egy gyöngyös  rikácsolása is  felhangzik a  titokzatos  sűrű szo-

morúfűzfa erdőben, mely számtalan  veszélyt  tartogat  az ember fiára.

  - Vahita az erdőben nem fél. Ugyanis  a  varázslóval  gyakran járták keresztül kasul amikor gyógyfüveket gyűjtögették, hogy a megbetegett embereket kitudják gyógyítania táborukban.  A  késő  délutáni nap su-garait a fűzfák  egybegabalyodott  ágai  néhol  egészen  eltakarják, de Vahita tudja,  hogy nem sokára eljön az este, és neki naplemente előtt, a folyóhoz kelle érnie.

Azért arról se feledkezik meg,  hogy a folyón túl táboroznak  a vadem- vademberek, és azok többször átjönnek az átjárón és vadásznak a  no- borda tábor körül. Meg  ha eljön  az  éj, akkor a táboron kívül maradt asszonyokat el is rabolják.  Ezért  a  két törzs évek óta  háborúban van egymással.

  - Vahita kellemes napsütötte arcán nyoma se a félelemnek,  csak   ső- tétkék szemei árulják el aggodalmát. Mert nem olyan régen,   mikor  a

 Folyó  partján  a  belendek  magját  gyűjtögették,  akkor rájuk támadt

egy meguri harcos.  Az, éktelen  csatakiáltással  hátba lőtte a magokat gyűjtögető varázslót. Vahita még emberre sohasem lőtt ki  egy  nyílve-

sszőt sem. De mikor a varázsló hátába  látta a  meguri  harcos  nyílve-

szőjét, Akkor ő is célba vette az ellenséget.  Még  ő tétovázott hogy  lő- jön-e,  vagy  ne, addigra  a  meguri  harcos feléje lőtte a nyílvesszőjét.

- De a  süvítő  nyílvessző  Vahitának  csak  dús  keblei alatt hasítja fel   barna bőrét

 - A  fájdalomtól? Vagy az ijedségtől? Nem tudni!  Vahita  mégis  kife-

szítette az ijját és lőtt.  Az  elröppenő  nyílvesszője  zúgva  a  közeledő

meguri harcos bal mellizma alá fúródott,  ami,  azonal  ki is oltotta az

életét.

- A varázsló  ezért meg is dicsérte sokat a noborda harcosok   előtt, de dicsérő szavakra a harcosok csak gúnyosan legyintettek.

 -  Vahitának  ez  nagyon rosszul esett. De legjobban az fájt neki, hogy

az asszonyok is  írígykedve  fordultak  el tőle,  de  még  a  vele egyidős

Tráti, is kicsit írígykedett rá néha. Vahita azóta, kebblei alatt levő csú- nya sebforradást,  büszkén is  mutogatja a harcosok előtt,

 

 2

 és hogy  az a seb, jól látható is legyen,  dús  kebleit  csak   egy  széles, finomra kidolgozott bőr pánttal takarja el,  amit hátulról könnyedén ki tud oldani mikor tisztogatja magát. 

         -Vahita lassan halad a kanyargós folyó felé  és  sokszor meg is nézi a fűzfák  mohás  oldalát,  nehogy  eltévessze  az utat, mert sűrűn  az  ős-

vény két irányba szakad, de neki csakis nyugat irányba kell  haladlad-nia, csak így fog  elérni  a kanyargós folyó partjára. Már közeledett a naplemente, mikor a folyó zöldes vízének szagát  beszippantja, ez kissé le is nyugtatja, de ébersége  azért nem hagy alá.  Talán  egy órát  gya-

logolt még, mikor a folyó partjára ért,  ahol a szomorúfűzfák  az ága- ikat sorba belelógatják a lemenő  nap vörös sugarait  táncoltató  folyó hullámaiba.  Vahita a folyó partjára érve hosszasan hallgatózik, majd

megkétszerezve óvatosságát észak felé indul.   Magabiztosan  lépked a

 jó vastag szomorúfűzfák lenyúló ágai között, csak akkor  áll  meg  mi- kor az eldugott kis réthez ér, amit  csak  ő  és  a varázsló  tudnak hogy létezik ebben  a sűrű erdőben. Itt szoktak legtöbb   gyógyfüveket  gyűj- tőgetni  a varázslóval. De ő maga is sokat járt már az   eldugott réten, ami tojás alakú és még a  folyó  felől is  körbeöleli a   szomorúfűzfaer-

dő, így még a folyó túlsó partjáról se látható.   Ezért  itt    kipihenhette magát mikor a magány hirtelen rátört, vagy a Nagyszellem   küldöttjé- ről  gondoskodott talán naphosszat is néha. A rét  közepére  egy  jóko-  ra szomorúfűzfa  nőtt  már  jó néhány  éve melynek lenyúló  ágai  egé-  szen a bokáig érő   fűbe  lógnak, és  függöny  félét alkotva a  majdnem  méter  vastag fatörzse köré.  Vahita   megkönnyebbülve   indul  a  ked- venc rejtekhelye felé a piros   pipacsos réten,  de  figyelme   most  sem tompul el egy  pillanatra sem.

  - A vörösen izzó nap,  már a folyó túlsó partjára telepedett fűzfaerdő

koronái felett ragyogott  és  sugarai onnan festi be vörösre az egészen

lustán hullámzó folyó hullámait,  mikor Vahita a kedvenc fájához   ért.

Itt  valóban  mint  egy nehéz fügönyt félre húzza a fűzfa ágait és be lép

mint valami sátorba. Az egész délutáni gyalogolás elfárasztotta lábait,

ezért  rögtön   le is  huppan a métertől is vastagabb fűzfa törzse mellé.

De előtte az  iját  nekitámasztja  a fatörzsnek, majd  kulacsából  jó na-

gyokat kortyol.  Kicsit  pihen,  és csak  azután kaparja el  baltájával a tűzgödörről  a vastag  avart,  melyet  a varázslóval ástak ki már jó ré-

gen.    

- Vahita még kortyol néhányat a kulacsából,  majd kése  mellé   akasz-

tott  kis  bőrtarisznyát  leakasztja derékövéről  és kiszedi bellőle a tűz-gyújtó szerszámokat.

Először egy krumpli nagyságú barna szinű fémdarabkát  vesz ki, amit a  tűzgödör szélére tesz,  utána  egy lapos  kaszakőre  emlékeztető kék- es zöld sziű követ, végül az agyonra főzött, és szárított  gyékény  páká- ját rászorítja a krumpli nagyságú  barna fémre, majd 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

                                                                                                              3

 

jobb kezével  a szivacsos követ végighúzza  rajta,  ami abban a   pilla- natban mit csillagszóró számtalan szikrát dob. Ebből   a sok szikrából néhány,  a kiszárított pákára  is  hull.  A  páka  néhány  pillanat múlva füstölögni is kezd.  Vahita csak erre a vékony  füstcsíkra várt és  azon- nal fújdogálni is kezdi.  Mikor a páka lángralobban,  ekkor egy marék száraz levelet tesz a tűzgödör közepére és a gyertya lángjától  nem na- gyobb lángocskát a száraz levelek alá tartja,  míg az be nem   gyullad. Mikor a levelek lángba borulnak, csak akkor rakja rá a vékony ágacs- kákat,  majd  ahogy a láng  erősödik, mindég vastagabb  ágakat tesz a tábortűz fiókára.

Mikor a tűz hangos pattogással jelzi, hogy felerősödött akkor  oltja  el az égő pákát.  Ez után a tarisznyájából  előhúzza az egyszer már meg- sütött nyulat, amiből éles késével rögtön  le is kanyarítja az egyik hát- só combot. És  az  erre  célra  használt  nyílvessző  hegyére tűzi, és az erősödő parázs fölé tartja óvatossan: Minden húst amit reggel megsü- tűnk, azt evés előtt újbú át köl sütni: így  tanított a varázsló. - mondja  halkan  és dob még egy vastag   fűzfaágat a tűzre, de ügyel arra  hogy a  lángnyelvek  ne  emelkedjenek   ki  a   tűzgögödörből,  mert    akkor messziről bárki megláthatja  tűz fényét,  mai  elég nagy veszélyt   hoz-hat   a tábortűz mellet ülő emberre.

  - Lassan  a  nyúl combjából a  parázsra  kezd  csepegni finom  zsírja, erről már Vahita megálapítja, hogy a hús  ujból  átsült   és  nyugodtan vacsorázhat belőle, és  már nem kell a nyúl szellemének az átkától tar-tania, hogy megrontja kínos gyomorfájással, ami még néha  az  ember életét is elveszi.

  - A sötétség egyre jobban elnyeli a rétet  körbe  ölelő számtalan bagó

huhogásától  hangos erdőt. Keleten  már   megjelenik  az első   csillag pislákoló fénye is,  és  lassan,  a rét  is  sötétségbe borul. Vahita tudja, hogy  ez a kínos sötétség csak addig tart,  még keleten a  csonka   hold  fel  nem kapaszkodik az  égboltozatra,  mert annak  fénye azonnal el is fogja űzni ezt a félelmet keltő sötétséget.

  - Miután vacsorázott,  a kígyóbőrből készült   fejdíszét   leszedi  hom-lokáról , ami  dísz is  egyben,  meg  vörös  haját  így  szorítja szét  kel-

lemess  napsütötte arcáról,   ezután   melltartójából  előveszi  a  fából

készült fésűt, amivel rögtön neki is  fog, hogy kifésülje a  vállát   símo- gató  hullámos hajából  a sok  száraz  fűzfa levelét, ami út köze  maka- csul ragat bele.

  -Alig fejezi be a fésülködést,  és  mire a fejdíszét   ujból a  homlokára igazítja,   akkora  már az erdő mélyén a vadkutyák  vérfagyasztó voni-

tásba  fognak,  mert  ők igy üdvözlik, a keleten felbukkanó csonka hold

erős, misztikus  fényét, ami lassan elűzi a fák és a bokrok  között  meg- búvó kisérteties árnyékokat, melyek mind valami éjjeli szörnyek  inbo-   lyognak ide- oda.

 

  4

 

 

 - Vahitát az árnyékok nem zavarják, ő már sok ijesztő árnyékot látott,

inkáb kíváncsian figyel az égboltra, ahol már  ezernyi csillag  ragyog, és közben dob a tűzre egy ágat, ami azonnal fel is lángol,   és   annak fénye teljesen megvilágítja arcát,  amin egészen jól látszik az izgalom.  Ő  már a csonka hold megjelenését  várja és  mellete  a   Nagyszellem

egyik szemét  is, amiről  a  varázsló  oly  sokat  mesélt  neki. De tudja

azt,  hogy a hold, csak úgy éjfél felé fog teljesen a feje fölé  emelkedni és csak akkor jelenik meg majd a sokat emlegetett Nagyszellem  egyik szeme is.

 - Így Vahita türelmesen várakozik.  De állandoan  azon  gondolkodik,

miképpen is fogja megszólítani  a Nagyszelem küldöttjét, ha itt  a  kis réten   valami  csoda folytán megjelenik. Izgatottságát  nem  tudja  fé-

ken tartani. Ez jól  is látszik  az arcán,  melyet a  barátságos tűz fénye

teljesen csillogóvá tesz ezen az agusztusi éjszakán.

 -Talán majd így szólítom meg. Kezd fenhangon beszélni, ha bár idáig 

nem beszélt önmagával  fennhangon.

- Te vagy  a Nagyszellem küldöttye?  Vagy, talán így szólítsam?

 -Én  Vahita   vagyok,  és   engem kűdött  a varázsló  a te fogadásodra Nagyszellem küldöttye.

  - Vagy igy? - őrülök,  hogy  rád  talátam  Nagyszellem  küldöttye,  és

ezentúl én foglak védeni, és segíteni addig, még a Nagyszellem az erő-

det utánnad nem kűdi.

  - Vahita még sokáig azon gondolkodik, hogyan is   fogja  szólítani   a

várva várt  küldöttet,  de   a fáradság, és  az  izgalom lassan felemészti az erejét, és az állom hatalmába is keríti. Vahita már nem  látja, hogy  a csonka hold a feje felett ragyog, és fénye  teljesen elűzte már a titok-

zatos árnyékokat az erdőből. A  rétet  már  egy  órája simogatja gyön-

géden. Csak akkor  riad fel,  mikor a  szép  csillagos  égbolton  a hold mellett előbújik keleten a Nagyszellem egyik szeme. Nem győz  csodál- kozni a nemindennapi  látványon,  Hiszen  most látja  elősször életébe, az égbolton, a  gyönyörű szivárvány színeiben öltözött üstököst, amit a varázslók, Nagyszellem egyik szemének neveznek.

 - De mikor a csonka hold, és a Nagyszellem  egyik   szeme közt várat-

lanul egy fekete lyuk  alakul ki, amiből vakító villámra emlékeztető kék  fény csap le, a piros pipacsokkal borított kisrét  közepére,  ami  abban a  pillantban a földhöz  is ragad kígyózva, és zümmög mit  egy ezernyi méhkas.  Akkor Vahita felugrik és fűzfa törzse mögé bújik ijedtében.

- Kígyózó fénycsóva egészen bevilágítja a rétet és őtet körbe ölelő  er- dőt, annyira mintha nappal lenne, vagyis kék fénybe úszik  a rét is, de még Vahita meglepett arca is.    

 

 

                                                                                                             5

 -Ez a kígyózó fénycsóva sűrűn megszakad egy szempillantásra, majd  újból  és  újból a földhöz ragad!  Ilyenkor még hangosabban zümmög, és   gyorsabban  kígyózik   lefelé, az égbolton  tátongó  fekete lyukból.

- Vahita  erőt vesz magán.    Majd   az  íjjába  helyez  egy   fehértollas nyílvesszőt, habár tudja hogy a ijjak  nem tesznek   kárt  a   szellemek-

ben, de csak így tudja a félelmét valahogy elűzni.

 - Érkezik  a Nagyszellem küldöttye? Csak ennyit tudott mondani  hal- kan remegő hangon. Mert ekkor nagyot dörren a csillagos égbolt   és

a kígyózó fénycsóva egy szempillantás után eltűnik, de a csonka  hold és a Nagyszellem egyik szeme között a titokzatos fekete lyuk, csak egy újabb eget rengető dörrenés után foszlik szét.

 - Síri csend  tölti be az egész tályat! Még az erdő baglyai is elhallgat-

nak,   csak valahol távol az erdő mélyén ordít egy- egy vadkutya  félel- mében.  Ebben a kínos csendbe csak Vahita szíve gyors  dobogás  hal-

atszódik, és a  szapora  szív verése csak akkor csillapszik,  mikor a sö- tétkék  szemeiből kiröppen  a vakító fény,  és   újból  tisztán  tud  látni

mint,  a titokzatos esemény előtt.

 - Vahita, igaz, tovább remeg, szíve  már nem  kalimpál,  de ekkor hir-

 telen fejébe tolakszik a szédelgés, és ezért gyorsan le is ül a fűzfa  tör-    

zse mellé   : Ha nagyon megijec  Vahita,  akkor csak nagy  levegőt köl

venned egymásután többszö, és meglátod a szédelgés kirepül a  fejed-

bű:-jut eszébe a varázsló tanítása.  Rögtön  jó nagyokat lélegzik is, és

valójába a  szédelgés  egy kettő  elpárolog a fejéből.  De  mielőtt  újra

talpra állna,  az  imént  kiejtett  nyilvesszőt ismént az íj  feszes húrjába

illeszti, és  csak ez után lép ki a fatörzs mögül.  Mivel a  fűzfa  lenyulló

ágaitól nem láthatja azt a helyet, ahol az a titokzatos kék villám kígyó-ott még az előbb, ismént félre húzza az ágakat mint valami függönyt és szúrós tekintetével az egész rétet vizsgálja át.  majd szemei arra helyre tapadnak ahol az a titokzatos villám földhöz ragadva kígyózott.

 -Ott. Egy  fekete mozdulatlan ember nagyságú fekete foltot vett észre.

Hiába ontotta fényét a csonka hold és a Nagyszellem egyik  szeme, ak- kor is csak  egy fekete mozdulatlan valamit lát továbbra is.  Azt  tudja hogy nem lehet egy farönk, hiszen ismeri az egész rétet.

-   Elősször arra gondolt, hogy  odamegy, és megnézi mi is  fekszik  ott mozdulatlanul  a  pipacsok  között a földön,  de  óvatossága  arra  inti

hogy mégse tegye azt.  Ugyanis  kitudja hogy  mijen  veszély  leselked-

het  rá ott  ?  De még az is lehet,  hogy,   egy   meguri  harcos  követte,  és most az hasal ott, ezért úgy dönt hogy,  úgy  helyezkedik el a  fűzfa  lenyúlló ágai között hogy ha, mégis ellenség lapulna  ott,  akkor annak szemi ne vegyék őt észre.

 -   Nem  tehet  mást  Vahita. Türelmesen  kikell várnia, hogy a  nap, a 

magas föld sáncok felett felbukkanjon és a félhomályt  egésszen elűzze

 a rétről. Így kényelmesen vissza ül a fatörzse mellé  az avarra  és rög-

tön a varázsló tanítását hozza az emlékezetébe.

 

  6

 :Vahita kislányom! Valamikor nagyon régen,  mikor még az ősapáink   se éltek, akkor a födi nép annyira gazemberré vált,  hogy  a  Nagysze-

llem  úgy döntött, hogy az sok  gaztetteikért  megbünteti az  egész  föl-  di népet.

- A Nagyszellem  ezért  mérgében  nagy  tábortüzeket  dobált  a fődre,

ami  begyútotta az erdőket, és a fákkal együt elégtek az  állatok,  még az embereket is, kik épp az erdőt járták. Sűrű füst lepte az egész vilá-

got el,  mindazokat   az embereket sorra fujtogatta, kik nem  bújtak a

főd allati barlangokba.  Még a napot is, meg a csillagokat is    kiotot-

ta, hogy teljessen sötétség legyen az egész fődön. Ezután a   sőtét  ég-

bű elkezdett hullani a fehér halál, ami még az élve maradt embereket,

állatokat  kővé változtatta,  de nemcsak  az emberek  meg az állatokat hanem  még  a  tavak vizét  a  folyok  vizéve  együtt    megkeminyítette annyira, hogy lehetett rajtuk gyalogolni.

-  Később a Nagyszellem megbánta amit tett népével. Ezért  elkergette

a fehér halált. A Napot,  a Csillagokat, újra élesztette! Így a földi nép a barlangokból  előgyühetett.

 - De a büntetését nehogy elfelejcsék, ezért a holdbú  kiszakította   azt

a  darabot, amit  láthatsz  minden éje,   de nemcsak  te,  hanem az  ös-szes   födi ember.    

 -  Azóta a fődön sokat  szenved a nép. Meg  újbú  nagyon  sokan  gaz- emberekké   váltak. De hogy ne köjön megint  megbüntetni   őket, ezért küldi el küldötyét, hogy jóra tanícsa a fődi embereket.

-    Így mondta  a varázslóknak:  A küldöttemet  akkor  kűdöm,  mikor a csonka hold mellet  megjelenik  az  egyik  szemem.  A  küldöttemet  a kanyargós   folyó  partyán  a  két átjáró közt a kisréten  keressétek,  de  nagyon  gyenge lesz, meg  kalbak  nyelven fog beszéni.

  -  Mive   hosszú  útrú  gyün ,  ezért  az  elméje  elhaggya,  de  később  azt is utána kűdöm.    

       Addigra  a  noborda  táborba kűdök egy vörös   hajú  harcost,   ki  majd  ott születik meg. Őtet tanicsátok meg a kalbak  nyelvre.  Mikó ő harcos lesz akó   aggyátok  neki  oda  azt  a  titkot,   amit  az ősapátok varázslóinak attam. 

- Nefelelcsétek el!Kalbak nyelvet csak a varázslóknak szabad beszéni!

Ezért  minden  varázslónak meg  köll  tanulni beszéni, hogy  ha  majd

       a küldöttem a fődre érkezik, akkó  tuggyonak beszéni vele. 

 -A vörös  hajú  harcososa  tanicsátok   meg  a kalbak  nyelvet beszéni,  aki  majd   megtalálja, meg  vigyáz rá,   még  az elméje teljesem vissza nem gyün.

De a titkot csak akkó aggya oda majd a vörös hajú harcos mikó küldöttem  észjárása mán egészen  helyre gyütt . Ez parancs!

 - A titokra  nagyon  vigyázatok, és  senkinek  se  szabad látni,  csak  a

varázslóknak,   meg   a  vörös  hajú  harcosnak   aki majd   megtalája

 a kisréten, a két átjáró között,  a folyóná.  

 

                                                                                                             7

-   A titkot ne is akarjátok megfejteni, mert azt, csakis a küldöttem tug- gya megérteni! Ezért a titoknak  ne essen semmi baja!

Ez  parancs? De jó jegyezzétek meg, a  titoknak  a  neve” Ekaverte”

  - Vahita talán emlékezet vonlna még a varázsló szavaira továbbra is,

De keleten a magas földsáncok felett az égboltozat vörösödni kezd, és 

nyomban ezernyi vadkakas hangos kukorékulásukkal adják hírül az új

nap kezdetét, közben gyöngyösök is az erdő mélyén hangos rikácsolás- ba  fognak.

 -Ahogy a  vörös nap kapaszkodik az égboltra,  annál   inkább erősöd-

nek sugarai, és vakító fény ki is űzi az erdőből a sötét árnyékokat. Később a rétet is elönti sugaraival, ahol a pipacsok szirmain a harmat

szivárvány  színeibe  kezd  szikrázni. De a folyó  vizén is  a vadkacsák   

hangos sápogással indulnak  már élelmet keresni.   Madarak   közben  kitartó dalolásba fognak az erdő fájainak lombjai közt.

-  Végre együtt  a rege!-  mondja  Vahita ásítozva.  Először  körbenézi   

óvatossan  az erdő  szélét,  majd   rétre  szegezi   tekintetét,   pontosan

oda, ahol az éjjel azt a titokzatos fekete farönkre  emlékeztető  valamit 

látta. Az még mindig ott volt, és mozdulatlan, épp mint az éjjel, Vahita

épp indulni akart feléje, mikor az a valami, ott, a réten a  pipacsok kö-

zött  megmozdul.  Később  mégegyszer!  Majd  ott ahol még az a titok- zatos  sötét árnyék  lapult. Váratlanul  egy nagyon fura külsejű  ember talpra áll!

 -   Vahitának eláll a lélegzete egy pillanatra. Majd vissza bújik a fűz-

fa ágai mögé, és onnan figyeli az ismeretlen férfit. Ki lassan feléje for-

dul. Most az arcát Vahita teljesen látni tudja.  Arca kerek, és  a barna 

haja eltakarja füleit.  A szeme színét, onnét nem láthatja, mert a távol-

ság úgy húsz méter is, de az öltözékét pontosan feltudja mérni.          

--Zöld  vadászinget visel, és barna bársonynadrágot,  amit  egy  széles bőrszíjjal csatol derekára. Lábbelie meg, egy,  egyszerű sportcipő.      

 -  Vahita  ezeket a ruhadarabokat nem ismeri. Vagyis  sose látott még ijet. Rögtön a varázsló szavai jutnak eszébe!: A Nagyszellem küldötty- ének a ruházata ismeretlen állat bőrébő  készült.  

 -Ez lehet a Nagyszellem küldötye?- súgja csak úgy önmagának.    

-  Talán mondott  volna még  valamit Vahita, de az ismereten férfi tesz

egy- két lépést feléje! Majd kelet felé fordul, és a magas földsáncok fe- ett ragyogó napot figyeli mozdulatlanul.

 -   De néhány  pillant múlva újból lép egy –két lépést Vahita felé,majd

 mindkét kezével eltakarja  arcát  és  térdre  rogy.  Kis idő múlva újból

 talpra áll, és a szomorúfűzfát figyeli, ahol Vahita rejtőzködik.       

-  Épp a  fűzfa  felé indult, mikor a  folyó felől  az erdő bokrai közül ki-

lép egy meguri harcos, kinek azonnal földbe is gyökereznek a lábai. 

- Úgyan is ő  se látott még ilyen fura külsejű embert.  De  azért rögtön    célba is veszi az íjjával!

 

 

  8

 -  Vahita is  meghökken mikor  meglátja a  meguri harcost, mely csak 

egy gorombán kidolgozott kecskebőr darabbal takarja  el teste alsóré-  

szét, de derekától felfelé már nem visel  semmit,  így  a mellkasán  jóll

látható a csúnya tenyérnyi hosszú  sebforradás is.                                                                                                                         

- Feketés őszes hosszú haját mint Vahita ő is egy kétújnnyi bőrszalag- gal  szorítja szét az erősen kidúdorodott pofacsontjai alol  villogó sze- meiről. Derékövén pedig neki is ott lóg a vadászkése mellet baltája is, aminek éle  ugyanolyan vékonyra  hasított  kőlemezből  készült mint a kése. Ez a nem sok jót igérő meguri harcos legyőzi meglepődését,majd óvatos léptekkel  közelíti a zöld vadászinget viselő fura kinézésű  férfit, ki  időközben  már a szomorúfűzfa előtt állt meg,  úgy hat-hét  lépésre,  mikor meguri harcos lába állat egy száraz kóró szára elpattan.  Ezt  a  reccsenést fura külsejű férfi is meghallja, és nyomban feléje is fordul.   --Az arcán először a rémület árnyéka fut át, majd kissé később az  arc-   izmai is  megremegnek.  Közbe  makogva  oda szól  az őt célzó meguri harcosnak.

- Várjon uram, ne lőjön! Inkáb mongya meg,  hol is vagyok?

-- A meguri  harcos egy szavát se értette, de villogó szemei és mosolya elárulja, hogy még csak pár pillanat kell neki, és máris egy nyilvesszőt 

röpít a fura külsejű férfi mellkasába. Ezt Vahita is jól látja, ezért gyor- san céloz,  és a kilőtt nyílvesszője, a meguri  harcos  hasába csapódik,

majd hátán kéttenyérnyi hosszan véresen ki is fúródik  annak az éle.  

--Meguri, csak egyet  tántorodik,  majd  kiejti kezeiből az ijat és vérfa-

gyasztó üvöltés közben jobb kezével a hátából kiálló nyilvesszőt eltöri, de mire baltájért  nyúlna, addigra Vahita másik nyílvesszője jobb felöl

a bordái közé fúródik jó mélyen. Ebben a pillanatban térdre is rogy .  

- Az  üvöltése fájdalmas nyögésbe fullad, majd mint egy  farönk,  pipa-

csok közé dől.

 - Álmodok? Álmodok!- kiabálja a fura külsejű férfi rémült hangon, és  az arcát eltakarja mindkét kezével félelmében.

  - Nem álmoc   Nagyszellem  küldöttye –  szól  neki  a fűzfa ágai közül 

kilépő Vahita.

  - Még hogy nem álmodok? Hát akkor mond csak, hol is vagyok?

-  És miért kellet  lelőni azt a bőrbe öltözött férfit, aki épp rám célzott?  

Valójában ki is az ott aki holtan fekszik? No  meg hölgyem, vagy  hogy 

is szólítsam?

 - Nevem Vahita.  Én  téged  vártalak,  hogy megérkezzé!  Nagyszellem 

küldötye. –válaszol neki Vahita barátságos mély hangján.     

 -   Most már elég!  Kiált fel  ingerülten a férfi.  Inkább  áruld  el,  hol vagyok, és ki a fene hozott ide erre az ismeretlen helyre?

- Téged a Nagyszellem küldött a fődi  népéhez, hogy segítcsé rajtuk! 

-   De én fogok törődni  veled  még a  Nagyszellem utánnad nem kűdi az erődet meg  elmédet. -válaszolja Vahita izgatottan.

 

 

                                                                                                               9

 

-   Vahitának  mondtad  a neved  ugye? Akkor Vahita most  újból meg-

kérlek, hogy mondd meg nekem ki vagy te? És azt  a rémes  alakot  ki lőtte le?- teszi fel a kérdést zihálva a férfi.                                                                                                            

- Én! –válaszolja Vahita kellemes hangján,  és közben a halott meguri

harcoshoz lép, majd mikor meggyőződik, hogy az valóban halott, csak akkor szedi el az  összes fegyverét.

 -  No  ennek  a  vadembernek  már nem kő  se ijja, se baltája, no meg kése se. De neked még nagyon kő majd! Magyrázza Vahita kissé törve 

a kalbak nyelvet, amit a férfi észre is vessz rögtön.

 - Mondd csak,  az a nyel amit én is beszélek, az neked idegen nyelv?  

 - Az én népem noborda nyelven beszél,  de  én még kislány  koromba      

megtanutam a te nyelveden beszéni  a varázslótú  .- válaszolja Vahita büszkeségtől sugárzó arcal.

 -  Varázslótól?  Ugyan  hagyuk  már az egészet! Noborda nyelv? Meg    

Nagyszellem! De azt is hogy én küldött vagyok, Így mondtad ugye?

-  Úgy!-  szól  közbe Vahita, mikor elébe áll, és a halott meguri harcos    

fegyvereit lábai elé rakja.  

 - Mostantú ezek a te fegyvereid!  Szedd össze ,  nemsokára   indulunk

-  Mert ha egy meguri átgyüt az átjárón, átgyühettek sokan. –  mondja Vahita  komoly  hangon és  közben szúrósan a  férfi  riadt arcába  néz      

kinek az arcárol,  lelehet  könnyen  olvasni hogy,  semmit  sem ért,  és ahogy  a  varázsló is mondta, még az elméje nem pakolt bele  a fejébe.  

 - Jól is mondod! Én már is indulok haza! De ekkor elcsuklik a hangja 

 --Haza? Várjunk  csak hol is lakom?- gondolkodik el zavartan a férfi.    

Nem jut eszébe hol is van lakása.  Majd belemarkol barna hajába.

 - Ez nem lehet igaz? Nem emlékszek rá hogy hol lakom?- kiáltja kese-     

erű hangon. Kicsit gondolkodik. Majd kissé nyugodtabban,  motyogja       -  Akkor nézzük csak a nevem. Ez borzalmas!  Nem  emlékszek  nevem-

re sem?

 - Nem! Nem! Ez csak egy  rossz álom!  De  egy- kettő   felébredek   és akkor jókat fogunk nevetgélni a barátaimmal, ha majd elmesélem  ne-kik  ezt a furcsa álmomat.

- Barátaimnak?-  tűnődik  el  a  férfi újból.  A  barátaimra sem emlék-  

szek? Elhallgat.  Arcizmai rángatózásai  elárulják  hogy kínos gondol-          kodás tombol az agyába.

 -  Megvan!-  kiáltja  örömmel.  A   nevemet megtudom a személyi kár- kártyámból, ami itt is van a farzsebemben a pénztárcámba -  motyogja magába. Ezzel gyorsan a farzsebébe is nyúl,  de  az  arcára váratlanul   

mardosó döbbenet telepszik.

 -Ez nem lehet igaz! Nincs a pénztárcám eggyik zsebembe sem!?        

A férfi most elhalgat,  arcizmai hevesen  rángatolóznak, majd egy pil-    

lanat után már az  egész testébe remegni kezd.

 

 

 10

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 9
Tegnapi: 4
Heti: 14
Havi: 99
Össz.: 13 921

Látogatottság növelés
Oldal: Valahol idegen világban
Fantasztikus kis regények - © 2008 - 2018 - bbnovella.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »